cimbalom, háromhúros brácsa
„Azokban az emberekben, akiktől próbáljuk ellesni muzsikálásuk titkait, egy nemzedékeken át kiérlelt dallamkincs és előadói stílus öröklődik apáról fiúra úgy, hogy egyéniségükkel átitatódva sok esetben olyan játékmódot eredményez, amely a hallgató lelkének legmélyebb zugaihoz is utat talál.”
Gyermekkorában zongorázni tanult. Több táncegyüttes állandó zenészeként sokfelé muzsikált, emellett az utóbbi években lemezkiadók belkereskedelmi hálózatának kiépítésén dolgozott, majd alapítója lett a FolkEurópa lemezkiadónak.
“Martonvásáron nőttem fel, ahol a Beethoven Általános Iskola alapfokú zenei képzése abban az időben jelentős eredményeket tudhatott magáénak. A komolyzenei képzés, kórus éneklés mellett az egész országban példaértékű néptánc oktatás is folyt a zeneiskolai keretek között. A hat év zongoratanulás és zenei osztályosként kötelező néptánc órák alapozták meg azt, hogy a mai napig elkötelezett híve vagyok a jó zenéknek és különösképpen a magyar népzenének. Kamaszként fogtam először háromhúros brácsát és fiatal felnőttként pedig cimbalmot a kezembe. Igyekszem folyamatosan fejleszteni mindkét hangszeren a tudásomat, tapasztalataim szerint ezzel életem végéig tartó elfoglaltságot sikerült szereznem magamnak.
A mai napig legszívesebben népzenei gyűjtéseket hallgatok. Fiatalon a legmélyebb benyomást a következő muzsikusok játéka tette rám: Kalotaszegről Varga Ferenc “Csipás” prímás Bunyi József brácsással, Székről Ádám István “Icsán” és két fia alkotta zenekar, Bonchidáról a Pusztai Sándor, Pusztai Endre, Kalló János, Berki Ferenc összeállítású banda, valamint Nagysármásról a Varga Emanuel “Moni”, Moldován Károly, Petru Gáspár zenekar. Pár évvel később ismertem meg a palatkai muzsikát és az ottani zenészeket. A magyarországi népzene a szatmári bandák játékán keresztül került a látókörömbe, egyik prímásunk édesapjának, Halmos István népzenekutatónak köszönhetően. Nagy élményt jelentettek számomra a 80-as évekbeli erdélyi utak, személyes találkozásaim a zenei példaképekkel. Ezek során is megtapasztalhattam, hogy a régi zenészdinasztiák tagjaiból összeállt, sokat együtt muzsikáló, összeszokott bandák játéka örökérvényű zenei minőséget eredményezett.
Az élet rendje, hogy a társadalmi változások során folyamatosan szűnik meg az igény erre a fajta muzsikára. Azonban megőrzésre és továbbgondolásra egyaránt alkalmas a XX. század közepére, második felére fejlődése végére érkezett népzenei, néptáncos kultúránk. Nem véletlen, hogy Magyarország kulturális örökségének szerves részévé vált az elmúlt pár évtized során, hiszen eszközeivel sok mindent elmondhatunk eleink életviteléről, gondolkodásmódjáról.
Zenekarunk tagjai a legfontosabb kérdésekben hasonlóan gondolkodnak a népzenéről. Talán az alapvető, de a tapasztalatokon is folyamatosan csiszolódott ízlésbeli azonosságoknak is köszönhető, hogy a mai napig megőriztük a mindannyiónk számára kedves bandák repertoárjának megtanulása utáni érdeklődésünket, vágyunkat.”
